Róma alulnézetben
2. változat
Hinsenkamp Alfréd
2008. szeptember - 2009. február


Bevezető szabadkozás….

Bő négy hónapot éltem Rómában, és ez alatt az idő alatt sok más tapasztalatom is volt, meg néhány egyéb gondolatom is született, mint egy rövid turistautazás kapcsán szokott.
Ez az idő valószínűleg úgy telt, mint, ahogy még x ezer helybéli dolgozó embernek. (Hogy x mennyi, nem tudhatni, nincs benne egyetlen utikönyvben sem, hogy mennyi lakosa van Rómának, és akkor abból persze le kell számolni a gyerekeket, az öregeket, a koldusokat és egyéb ingyenélőket, nagyon sok van.)
Szóval itt éltem Zsolt kollégámmal egy amúgy nagyon is kellemes kis lakásban, és Kati is gyakran odaruccant hozzám egy-egy bő hétre Pestről.
Csak nagyon lassan szoktam meg azokat a jelenségeket, amelyeket a mindennapi munkába menet és jövet megéltem. Már a legelső nap - első felindulásomban - elhatároztam, hogy kiírom magamból, ami bosszant. Eleinte leginkább csak bosszúságot éreztem. Ez időközben annyiban szelidült, hogy az alapvető és ismétlődő bosszúságok mellett pozitívumokat is felismertem, és így a harmadik hónap végére az alulnézet is egy kicsit emelkedett, ekkor készült az első fogalmazvány.
Kati, elolvasván az első fogalmazványt, kifogásolta, hogy olyasmit is szóvá teszek, ami nálunk otthon szintén nem jobb, és ezzel úgy teszek, mintha mi jobbak lennénk. Ezért készséggel előrebocsátom, hogy a szemetességre, közlekedésre, parkolásra vonatkozó negatív megjegyzéseim, megállapításaim nem összehasonlító jellegűek, és ha otthon látom, ugyanúgy zavar.
A kintlétem végére rájöttem arra, hogy a helyi jellegzetességek mögött néhány általánosnak mondható olasz sajátosság áll, ha úgy tetszik, az olasz néplélek, amit, ha az ember észrevesz, sok jelenséget könnyebben meg lehet magyarázni. Ez nem jelenti ezek elfogadását, csak egyfajta tudatos tudomásulvételt és esetleg összehasonlítást az Alpoktól északabbra fekvő országokkal.
Így most, két-három héttel a hazajövetelem után még jobban leszűrődött, leülepedett, még reálisabb gondolatokat tudok közreadni.
Kezdettől gyűjtöm az adalékokat, és fényképezek is hozzá, nehogy valaki megvádoljon, hogy nem vagyok tényszerű. A fényképalbum is folyamatosan bővült, és valószínűleg még tovább fogom bővíteni, mert nagyon sok a fénykép. A képeket sorszámmal láttam el, melyekre a szövegben hivatkozom.


A felül- és alulnézetről….

Ha napsütéses időben, emelt fővel végigmegyek (naponta kétszer) a via delle Fornacin, akkor karnyújtásnyira tündöklik előttem a Szent Péter kupolája. Ez Róma felülnézetben. Ebben a nézetben ezernyi gyönyörűség tódul elő, ezért szeretjük Rómát. Nem vitás, hogy nincs még egy műkincsekben, történelmi emlékekben ilyen gazdag város a világon.
Ha azonban az ember néha kicsit a lába elé is néz, amit nagyonis tanácsos tenni, mert az utcán fekvő mindenfélében meg is lehet csúszni, el is lehet esni, akkor a kép nem annyira egyértelműen rózsás, de legalábbis más. És súlyosbítja a helyzetet, ha az ember hosszabban, nap-mint-nap újra konfrontálódik ezzel.
Ez a nézet az alulnézet, a mindennapi élet nézete, ami alap-hozzáállását tekintve reális, nem hivatalból negatív és kritikus, de alkalom is, hogy az ember hangot adjon a bosszúságainak is, kibeszélje azokat magából. Ezek azok a dolgok, amelyek a műemlékek között vannak helykitöltőnek.
Klasszikus példával élve, a felülnézet Don Giovannié, az alulnézet Leporellóé.
Ahogy a bevezetőben jeleztem, ezek a dolgok egyenes következményei azoknak a helyi szokásoknak, tulajdonságoknak, melyeket talán részben sikerült felismernem, és melyeket itt rögtön az elején csokorba foglalok.

Milyen Róma, milyenek is az olaszok?

Róma más, mint Olaszország egyébként. Olaszország maga is heterogén, hiába hozták létre másfél évszázada az egységet. Tapasztalatból tudom, hogy Észak- és Dél-Olaszország mintha nem is ugyanaz a kontinens lenne, akkora a különbség. Északon, a hegyek között a nyelv is más, ’buon dí’-t mondanak, és nem ’buon giorno’-t, mert itt még él a régi ladin nyelv, és Szicíliában is kicsit más nyelvet beszélnek. És Róma ehhez, azaz mindenhez képest is más. Rómában ugyan olaszul beszélnek az olaszok, de nagyon sok a külföldi. Most nem a turistákra gondolok, hanem a sok betelepültre. Ugyanúgy, mint Bécsben, itt is tarka soknemzetűség van, de Bécsben talán jobban sikerült megoldani, hogy ez természetes, és homogén legyen.
Itt azonban valahogy túl sok a tejeskávé színű polgár, a színük a tejeskávé 0:10 arányától 10:0-ig minden közbenső árnyalatban megtalálható, és jelenlétük nagyon markáns. Az utcai árusok körében 100%, benzinkútkezelőt sem láttam más színösszeállításban, a köztisztaságról nem tudok nyilatkozni, mert ilyen dolgozót egyáltalán nem láttam.
Az Aventinuson a Sant’Alessio templomban éppen ebédosztásra készültek a szegényeknek, amikor ott jártunk, a várakozók ott nyüzsögtek az udvarban. Nem láttam egyetlen nőt, sem gyereket köztük. (Szegények ebédje)
Két másik helyen is találkoztunk olyan tolongással, ahol valamilyen hivatal előtt várakozott több száz színes bőrű külföldi, nem tudjuk, mire. (külföldiek-1), (külföldiek-2), (külföldiek-3)
Ettől valószínűleg teljesen független az a teljesen nyilvánvaló lopási és rablási veszélyeztetettség, ami elleni védekezés megint nagyon markánsan látszik: nemcsak a bankokba, a postahivatalokba is olyan zsilipen keresztül lehet csak bejutni, amilyet én Magyarországon csak a Szépművészeti Múzeumban ismerek, a nagy értékű műkincsek kiállításain. De a biztonsági emberek feltűnően nagy száma is ezt jelzi. És persze minden földszinti és 1. emeleti ablakot vastag börtönrács véd, az üzleteket zárás után erős acéllemezből készült zsalu védi.
Rómában a hétvégeken mindig van valamilyen happening, ez valószínűleg nem a turistáknak szól, hanem a nép igényli az ősi ’panem et circenses’ hagyomány jegyében. Például: kocogj-velünk futóverseny, tüntetés, (ez utóbbi nagyon gyakori), divatbemutatók az egyébként látogatható helyeken, stb. Ez a történés idejében közlekedési korlátozást, helyszíni zárlatot, nagyon sok rendező és biztonsági ember működését és hangosan üvöltő hangszóró-közvetítést jelent, a következő napokban pedig a romok meglehetősen vontatott eltakarításával jár. (Popolo vasárnap-1), (Popolo vasárnap-2), (Popolo vasárnap-3). Szinte nem volt szombat, amikor a buszok nem kerülő utakon közlekedtek.

Róma megélhetési forrása és átka: a sok rom, műemlék
.
Nincs még egy ilyen város a világon, amelyik ennyi értékes romot kénytelen karban tartani. Ha valamit építenének, rögtön előkerül valami a földből, ami aztán végeláthatatlan huzavonává silányítja az építési szándékot. Így vannak ezzel most, hogy végre elhatározták egy harmadik metróvonal, a Metro C építését, de szanaszét a városban is nagyon sok elkerítés, aminek egy része az ’előkerült valami’ miatt hosszú ideig fennmarad. (Mindenütt túrnak-1), (Felvonulási kunyhók nagy tömegben), és a munkaterületeken is mindenki számára nagyon jól láthatóan ki vannak akasztva a biztonsági előírások (Biztonsági előírások), Több helyen találkoztam ezekkel a kedves piktogrammokkal, hogy hogyan kell a biztonsági be/felkötést alkalmazni, ha már ellenőrizted, hogy hibátlan-e a kötél. A szabályok hangos és ismételt sujkolása olasz sajátosság, a vasútállomásokon két késő vonat bemondása között mindig felhangzík minden tilalom, a sineken való átgázolásé éppenúgy, mint a sárga vonaltól való hátralépésé. Olyan érzése van az embernek, hogy 'én percenként figyelmeztetek, ha mégis csináljátok, az már nem az én ügyem'.
Az, hogy több a karban tartandó emlék, mint amit győznek, abból is látszik, hogy nagyon sok a felújításra hosszú évekre bezárt hely. Láthatóan nagyon sokat költenek renoválásra, de sok minden még így is siralmas állapotban van.
Ha mást nem is, csak a barokk szobrok takarítását, portörlését nézzük, az is jelentős erőket kötne le (ha csinálnák), ilyet csak a Vatikánban láttam (Szobortakarítás).

Bánásmód a turistákkal
.
A TURISTA Rómában hozzá tartozik a városképhez, mert a legnagyobb uborkaszezonban, januárban és februárban is több van belőlük, mint amennyi az embernek, mint turistának kellemes. Hogy Szilveszter körül mennyi volt, azt el sem lehet mondani.
A város tényleg komolyan odafigyel a turizmusra, a mindent elöntő (kávészínű) zsibárús-hadseregen felül értelmes szervezések is vannak, mint pl. biciklikölcsönző. A turistaforgalomban láthatóan élen jár a Vatikán, mind a Szt. Péter templom + pápai jelenlét, mind a Vatikáni Múzeum témában (második helyen a Kolosszeum áll). Ez minden helyen erős szervezést, sok rendező embert, és szigorú és keményen betartatott szabályokat jelent, ami végeredményben kimondottan nyers és barátságtalan bánásmóddal jár, és ez sajnos kicsit levon az élmény értékéből. De nem vitás, hogy annyi az ember, amennyit talán más módon nem lehet kordában tartani.
Példa: A Szt. Péter templom alagsorában, a pápai sírok szintjén, oldalági folyosókban nagyon sok nemzetnek van saját kis kápolnája, a magyaroknak is. Ez közvetlenül nem látogatható, mint ahogy a bazilika nagyon sok más részlete sem. (keményen ráförmednek az emberre a mindig nagy számban jelen lévő őrök, ha egy kordonon csak egy kicsit is behajol, hogy lefényképezze azt, ahova nem szabad bemenni.) Keddenként reggel ezekben a kápolnákban nemzeti miséket tartanak, ahová csoportosan, az illetékes pap kíséretében lehet csak lemenni. Ha valaki helyismeret nélkül (a pap ismerete nélkül) próbál lejutni, valószínűleg nem jár sikerrel, mint mi sem első alkalommal. De ugyanitt, a pápa-sírok folyosóján, aholy pisszenés nélkül hömpölyög a sok turista, és kimondottan a hely szellemének megfelelő módon viselkednek, a hangszóróból folyamatosan ömlik öt nyelven a szigorú intelem, hogy legyünk csendben és viselkedjünk tisztességesen. Ha valami elrontja a hely áhitatát, akkor ez a szöveg.

Az emberekről
pedig itt alább most csúnya általánosítások következnek, csak azért csúnyák, mert általánosítások, egyébként sok pozitív is van közöttük, és hogy a szaldó kinek-kinek pozitív-e, vagy negatív, azt a kedves olvasóra bízom, A saját megítélésemet nem rejtettem véka alá az egyes jelenségekkel kapcsolatban, de össz-mérleget nem tudnék csinálni.
És még egy szabadkozás az általánosításokról: ezek nyilván tendenciák, melyeket sűrűbben tapasztal az ember, mint pl. az Alpoktól északra, de nyilván nem mindenkire érvényesek. Csak sokakra…

Óriási módon kedvesek és barátságosak, ha van kielégítő minőségű beszéd-kontaktus….

A tejeskávé témában említett Sant’Alessio templomban, ahol, mint írtam, déltájban voltunk, zárva volt az altemplom, ahova be szerettünk volna jutni. Előkerült a sekrestyés, mert éppen kiszórta a turistákat a templomból ebédidős zárás miatt, mi azért megszólítottuk, hogy szerettük volna az altemplomot megnézni, hogyan lehet lejutni? A kidobósból hirtelen megenyhült, azt mondta, picit várjunk, amíg kidobja a turistákat, aztán leenged. Kinyitotta, lekísért, nagy érdeklődéssel nézte azt a turistacentrumban szerzett kis olasz füzetecskénket, amiben le van írva az altemplom, ami az útikönyvekben sincs benne. Kimondottan barátságos és kedves volt, és a végén még a kis borravalót sem akarta elfogadni. És csak a szóbeliség volt a különbség a tucat-turistához képest. Hol engedne engem egy német sekrestyés záróra után le a német altemplomba csak azért, mert tudok németül?
Nem részletezek több példát, de sok van: az ajándékboltos Francesco, a pizzasütő a háztömbünkben, ruhatáros a Crypta Balbiban, a munkahelyi kollégák (nagy része).
Teljesen jellemző a helybeliekkel, mihelyt van beszéd-kapcsolat, hirtelen hangulati váltás van: a turistának kijáró hivataloskodásból hirtelen nagyon barátságosra váltanak.
A Fori Impriali-n a Visitors Centerben hosszabban beszéltünk egy barátságos fiatalemberrel koncertműsorokról és jegyek beszerzéséről, majd elköszöntünk és kimentünk. Az esőben utánunk szaladt az utcán, mert figyelmeztetni akart, hogy ne most menjünk a pénztárhoz, mert most zárva van, nehogy hiába menjünk.

Udvariasság, figyelmesség/én-központúság, hangosság…

Kötelező formális udvariasság van, figyelmesség nincs, nagyon általános az én-centrikus hozzáállás, nem akarom önzésnek titulálni, mert nem teljesen az, de a hatás hasonló.
Az olasz turistacsoport a templomkapuban szorong, miközben a vezető magyaráz, hogy egy lélek se ki, se be. Teljesen úgy álltak, mint akik várnak arra, hogy beeresszék őket. Én már megtanultam, hogy ilyenkor az ember félretesz minden szerénységet, hangos ’permesso’-t mond, és félretolja őket (a módszert én is ott tanultam). Ezek itt nem veszik észre, ha a viselkedésükkel másoknak kényelmetlenséget okoznak. Még munkahelyi viszonylatban is, ha valaki akar valamit a másiktól, gátlás nélkül közbevág, akármit is csinál a másik. Nekem itt súlyos nehézségeim vannak, mert én odaállok, és megvárnám, amíg felnéz, hogy megszólítsam. De nem néz fel, vagy nem érzékeli, hogy ott vagyok, vagy ha mégis, megnyugtatja magát, hogy nem tőle akarok bármit is, mert különben már régen mondtam volna.
De ugyanezt tapasztalni az üzletben is. Bemegyek, köszönök, visszaköszön, de nem néz fel abból, amit a pulton pöszmötöl. Én várom, hogy felnézzen, ő meg várja, hogy mondjam.
Viszont hangosak. Két kolléga egymástól fél méterre olyan hangerővel beszél, amit képtelen vagyok felfogni. És ha az egyik kolléga a szoba sarkából egy másiktól akar valamit a másik sarokban, természetesen átkiabál, véletlenül sem áll föl, és megy közelebb. Eszükbe sem jut, hogy mások esetleg dolgoznának. Megszólal egy otthagyott mobil telefon az asztalon, úgy üvölt, hogy a másik emeleten is meghallják, csak a tulaj nem.
Az épületben valahol lépten-nyomon megszólal egy riasztó, senki nem mozdul, csak az akusztikus környezetszennyezés nő.

Adnak a formaságokra…

Az emberek viszont adnak a formaságokra. Saját kinézetük, öltözékük terén is, meg egyébként is. Nagyon sok középkorú férfi hord nyakkendőt, zakót. Az ’egyébként’-re példa: feltűnően sok olyan WC van intézményekben (cégnél, banknál, reptéren, vasúton), ahol textil-tekercs törülköző van. Más kérdés, hogy gyakran kifogyva, de ez már a hanyagság kategória.

Hanyagság

Ez nagyon súlyos és sajnos nagyon gyakori jelenség. Jól mutató beruházásokra még csak telik (beleértve a mozgássérültek közlekedését segítő megoldásokat is). Viszont feltűnően sok eszköz hibás, nem működik, és akkor kiírják, hogy ’rossz’, ennyi. Kidől az oszlop, körülkerítik, a kutyák is odaszarnak (Kidőlt, így marad).
A WC-ajtó a munkahelyen egy hétig le volt ragasztva, a vízcsap otthon is, és a munkahelyen is csöpög, vagy törött, az automaták (jegykiadó, vagy kávéautomata, egyre megy) jelentős hányada rossz, a vonatajtó nem nyílik, a klímaberendezés hibernál a cégnél, a mester nem állítja le a hideg fújását, hanem a hőmérővel bizonygatja, hogy nincs okunk fázni.
Azt hiszem, ugyanez a hanyagság és figyelmetlenség, a ’nem az én asztalom’ gondolkodásmód az oka sok minden negatív jelenségnek, meg az, hogy alapjában véve inkább nem dolgoznak, ha lehet.
A házigazdánk is, akivel egyébként jó kontaktus és barátságos viszony van, ha valami kisebb kifogást, kérést teszünk szóvá, első reakciója, hogy miért mi (vagy általában a bérlők) tehetünk a dologról, második, hogy ő nem tehet semmit, a harmadik, hogy megmagyarázza, hogy nincs is rá szükségünk. Ez annyira menetrendszerű volt, hogy már előre nevettünk rajta, amikor valami ilyesmit szóvá kellett tenni. És szaniter témában sajnos volt, amit kellett.

Általános ízlés, szokások.

Rómának is van egy klasszikus zenét sugárzó URH adója. Itt döntő többségben romantikus, vagy még későbbi zeneszerzők műveit játsszák. Ennyi Liszt opera-átiratot zongorára az életben összességében nem hallottam, mint itt.
Vasárnap délben hangverseny van a Quirinale palotában (az egyetlen időpont a héten, amikor a palota látogatható), a rádió is közvetíti. A műsor: Tanajev, Stravinski, Prokofjev, két fiatal orosz zongorista-vendég játszott.
A hangos, bombasztikus, hömpölygő zenét kedvelik, mint ahogy Fischer: ’Az Alpoktól délre’ c. zenekölteménye is pontosan jelzi.
Sok hangverseny van szerte a városban, leginkább templomokban. Ezek is általában kifizethetők, egy részük ingyenes.
Vasárnap szép időben sokan jogging-olnak a parkban. De: alig láttam tenisz pályát, uszodát egyet sem.
Hétvégeken jó idő esetén nagy a nyüzsgés a Borghese parkban, hosszú sorok állnak az állatkert előtt (Állatkert-1) , (Állatkert-2). Külön kutyasétáltató terület is van az egyik völgyhajlatban (Kutyasétáltató).
Sok a virág, lépten-nyomon virágüzlet, telerakják a járdát. A közparkokban is sok kiültetett virág, lopják is rendesen, ott maradnak az üres lyukak (Lopják a virágot).
Hétvégeken itt is gyakran tartanak esküvőt a 12.sz.-i templomból átalakított gyönyörű házasságkötő teremben, utána a parkban az ünneplő felnőttek és gyerekek is megtalálják a maguk szórakozását.
Az itt leírt foglalatosságoknak nincs turista vonzata, ezeket a helybeliek űzik. Szintén inkább olasznyelvű látogatóközönségnek szólt a Palazzo Venezia-ban az a jelmezes kiállítás ahol a római légiók életét mutatták be: a pénzverést, arany- és egyéb finom-művességet, mozaik-rakást , és természetesen a hadi, katonai felszereléseket: egy ijkilövő gépet, test-védő felszereléseket, ruházatot.
Az építkezéseiket gyakran letakarják stílszerű, az éppen javított épület képét mutató takaróval. A másik képen is ugyanezt látjuk, némi hirdetéssel, és karácsonyi bazárral kiegészítve.
Nagyon tetszett, ahogy egy pici parkban a városi madarakat ismertető táblát helyeztek el.
Az utca képe.

Reggelente 20 perc séta az utunk a munkahelyre, belvároson kívül, de annak közvetlen közelében. (A Giannicolotól északnyugatra, a Gregorio VII-n.)
Nem tudom mással, mint a szeméttel kezdeni, mert ettől még három hónap után is (és azóta is) naponta rosszul vagyok. Szemét az ucán, a kicsitt északabbra élők számára elképzelhetetlen mértékben Mindenki szemetel (Szemét-1), (Szemét-2), (Szemét-3), (Szemét-4), (Szemét-5), (Szemét-6), (Szemét-7). Az eldobott, vagy a dugig tömött és időben el nem vitt szemetesekből kipotyogott mindenféle szemét, egészen a kotonig, amire a minap reggel ráléptem, nagyot pukkant, és eldurrant. Nápoly jut az eszembe, amikor az utcán lépten-nyomon a kibuggyanó szemétgyűjtőket látom, és kénytelen vagyok a jelenséget olasz sajátosságnak (szemetességnek) elkönyvelni.
A tisztességes polgár reggel lehozza munkába menet a szemetet, és nagyon gyakran nem tudja a kibuggyanásig tömött kukába beletenni, bár nem is nagyon próbálja megnyomni a kupacot, hogy mégis el tudja helyezni a sajátját (érdekes módon ez nekem mindig sikerült). Szerényen leteszi a kuka mellé a földre, ahol már húsz másik ilyen többé-kevésbé rendesen összekötött zsákocska hever. Jönnek a kukás autók, benyúlnak az emelőszerkezettel a kukáért (anélkül, hogy valaki kiszállna a szemetesből, szerintem nincs is kocsikísérő, a sofőr a visszapillantóból követi a történést, tiszteletreméltó a szemmértéke, ahogy eltalálja a karokkal a kukát!) kiemeli a fekvő zsákok közül, kiüríti, és az üreset ügyesen visszalavíroza a szemeteszsákok közé, kicsit rá is teszi egyik-másikra, az megpukkad, és kiönti magából a tartalmát. Aztán jönnek a kutyák (sok van), a szél, és az eső is megteszi a magáét (Szemeteskuka-1), (Szemeteskuka-2), (Szemeteskuka-3), (Szemeteskuka-4), de szemetes a tengerpart is, valami elképzelhetetlen mértékben.
Igen, kutya feltűnően sok van, és a gazdik számára teljesen természetes, hogy a járda közepére odaszarnak, majd elmossa az eső. Így aztán a közlekedés a járdán kisebb akadályverseny. De tényleg feltűnően sok a kutya, nem lennék szívesen kutya Rómában (igaz, ember sem…). Egyetlen egyszer láttam egy kis hölgyet, aki összeszedte a kutyája után, és sok százat, aki nem.
De az emberek sem jobbak a kutyáknál: a lelkes polgár osztja az ingyen pártújságot a piac sarkán, soka vesznek, minden tízedik utána a földön landol.
Ha már állatnál tartunk, Rómában a kutyákon felül sirály van nagyon sok, előszeretettel pihennek valamilyen kiemelkedő ponton, kéményen, háztető-gerincen.
és ezekhez képest nem is olyan sok galamb. Macskák vagy otthon vannak, vagy a Piazza di Torre Argentina téren az ókori romok között, ahol intézményes macska-menhelyet üzemeltetnek.
Az utca képét tovább rontja az eső által lehordott sár, aminek eltávolítására senki nem tesz kísérletet sem. Az eső viszont egyébként kedvező a köztisztaságra, mert ez az egyetlen intézmény, mely a többhónapos papírszemetet, széttaposott kutyaszart egy kicsit fellazítja, szétrohasztja, nagyobb eső el is sodorja. Egyébként az utca takarítása valószínűleg itt is előírás a házaknak, reggelente lehet néha látni egy-egy polgárt söprűvel a kezében, de éppen csak megpiszkálják egy kicsit a szemetet, úgy a szomszéd térfele irányában, hogy lássék, hogy takarítanak.
Eső ilyenkor télen van bőven, egyébként sem látszik Róma vízszűkében lenni. Sok helyen van állandóan folyó utcai kút ivóvízzel, ami nagyon pozitív, gondolom, főleg nyáron. Van faragott kőből való díszes, régi, vagy újabb, de van sok ami egészen egyszerű csővég.
Az utcák feltűnően sokk helyen vannak macskakővel burkolva, nálunk Pesten ezeket idők során folyamatosan lecserélték. Ott inkább állandóan javítják (több fényképen látszik).
Még egy tétel, ami az idő és az eső rohasztó hatására van bízva: a nagy utcai hirdetőtáblák. Amig lehet, ragasztják rá folyamatosan az újabb hirdetéseket, nagyon gyors egymásutánban. Két-három napnál öregebb hirdetést nem látni. Aztán a jelentős vastagságban felgyűlt papírréteg egyszer csak eldobja magát, lerohad. Attól kezdve senki nem foglalkozik vele, már nem lehet rá ragasztani, nem jó semmire. Csíkokban hámlik le az eső hatására a régi vastag plakátmassza, alul meggyűlik, a kutyák beleszarnak. Három hónappal később a földön még mindig ott éktelenkedik a plakátmassza, magát a táblát közben le is szerelték, elvitték. Az egész Ingmar Bergman-i világvége hangulatot áraszt.
Másik hirdető táblának, nagyobb szerencséje van: úgy tudott levedleni magáról egy réteget, hogy tovább ragasztható maradt, így lábon maradhatott. Csak a levedlett anyag marad a földön fekve a teljes felbomlásig.
Az egész szemétgyűjtési rendszer más, mint nálunk, itt a házaktól nem viszik el a szemetet, mindenki az utcán lévő nagy tartályokba hozza le otthonról. És ezek mindig tele vannak, pedig látszólag sok a kuka az utcán. Vannak aztán beltéri szelektív szemetesek is: három klf. színű zsák alumíniumnak, műanyagnak és papírnak. Ilyen főleg a vasútnál van lépten-nyomon, a Fiumucino reptéren a vasútállomáson ülve 20 m távolságon belül 6 ilyen egységet (háromságot) számoltam meg. De az almacsutkámat nem tudtam hová dobni.

Közlekedés, autók, motorosok, gyalogosok

Parkoló autók az külön szám. Összeérnek, nem is tudom, hogy tudnak elmenni egymástól.
Átbújni közöttük csak úgy megy, hogy letörlöm a ruhámmal őket. Nem is látok egyetlen autómosót sem, nyilván nincs rá szükség. Az, hogy hol mindenhol parkolnak tilosban, járdán, hogy el sem lehet férni, zebrán és minden egyéb csíkozott felületen, buszmegállóban, két sorban, keresztben, vagy ferdén, azt kitalálni nem lehetne. És mindegyik meg van nyomva.
Ha viszont a közelállásban valahol egy kis lazaság van, akkor kell igazán vigyázni. Multkor nagy könnyelműen egy ilyen bőségesebb átbujócskát választottam, és hirtlen szemből egy motoros vágódott be, mert ő is ki akarta használni, hogy ott felhajthat a járdára. A járdán egyébként a motorosok nem hajtanak (nagyon) hosszan, csak a járdán teszik le a motort parkolni. Hogy aztán amikor elindul, estleg száz métert is kell a járdán hajtania, amig le tud menni, az külön kérdés.
A motorokat egyébként itt is fék nélkül árulják, csak a kormányt és a dudát használják a gyalogosok és egyéb ellenségek elkerülésére. A piros lámpánál az autók mellett előrehúznak, és a legelső autó előtt a zebrán a gyalogosok között állnak meg, hogy induláskor jó pozícióban legyenek. Ez piros lámpánként néha 10-15 motort is jelent, és egymástól sem férnek, a gyalogosokról nem is beszélve.
Az autósok viszont nagyon vigyáznak a gyalogosra. Általában átengednek külön erőszakoskodás nélkül, és nagyon messze határig türelmesek. Tényleg leginkább csak jót tudok mondani az autósok figyelmességéről, és előzékenységéről. Akkor hallottam egyszer dudálást, amikor valaki ujságot olvasva ment át az utcán… piros lámpánál.
Autójavító érthetően sok van, a napi utunkon legalább három, meg egy autóalkatrészkereskedés, és három benzinkút, azon a szűk két kilométeren, ami a napi rendszeres sétánk. Patika is van négy, könyvkereskedés egy sem.
De nemcsak az autók tekintik sajátjuknak a járdát, ruhaüzletek, a virágüzletek, a téliesített vendéglők, ahol csak a motorbicikli parkol, további virágosok, és működő vendéglők egyaránt.
Ez utóbbiak nemcsak néhány asztalt tesznek ki, hanem a járdát teljes szélességben beasztalozzák, ez tipikusan két, vagy három sor asztalt jelent. Jó esetben a legkülső asztalsort egy kicsit nagyobb távolságra teszik az előzőtől, hogy ott lehessen közlekedni. És a járdarész teljesen körbe van véve dísznövény-ládákkal, amitől a magamfajta gyalogosnak gátlása támad ott átmenni. A legfejlettebbek viszont már nem növényezik be a járdaszéli határvonalat, hanem ha egy-egy parkolóhely szabaddá válik a járda mellett, oda is rögtön aztalt tesznek.

A lakás, a házak…

Nyilván a nyári kánikula emléke teszi, hogy a lakásokban szinte állandóan leeresztve tartják a redőnyöket.
A lakásokban általában légkondi van, ezek, és a melegvizet és a fűtést szolgáltató cirkók kívülről vannak a falra szerelve, ami nagyon kevéssé esztétikus utcai homlokzatot eredményez. Az erkélyeken ruhát szárítanak, ami ilyenkor télen a sok esőben bizony nehezen szárad, ilyenkor esőköpenyt tesznek a száradó ruhára többféle megoldásban .
Otthon is, és a munkahelyen is kőpadló van szőnyeg nélkül. Zsolt nagyon udvariasan ennek a rovására írja a zajt, merthogy pattog a hang. Szerintem egyszerűen üvöltöznek. Emellett a hangszigetelés pocsék, a lakásban mindenesetre, ha a hatodikon odébb tolnak egy széket, mi a másodikon felkapjuk a fejünket. A WC lehúzásáról nem is beszélve.
Ahol jártunk, mindenütt kőpadló volt, ráadásul pöttyös, mert kavicsból készült műkő, ezért ha valami leesik, azt hosszan kell keresni, mert a ember állandóan árnyékra, azaz kavicsra vetődik…

Padok, leülés…

A padok a közterületen: tipikusan nincsenek. Ezért nincs is Respighinek ’Róma padjai’ című zeneműve. Szökőkút ugyanis lényegesen nagyobb számban van, mint pad. Pedig a turistáknak egy nagy része nem a drága vendéglőkbe ül be a járdára kirakott asztalokhoz, hanem akárhová, és így, pad híjján lépcsőre, peremre, korlátra, bármire. De a római hivatalos szervek, és az egyház ki nem állja, ha egy turista ilyen helyre leül. A Viktor-Emánuel emlékművön több tucat egyenruhás őrzi a rendet, hogy mindenki függőleges helyzetben tartózkodjék, és hangos sípolás, kajabálás kezdődik, ha valaki megfeledkezik magáról. Még a mindenfelé gyakori fényképezési tilalmat sem őrzik olyan szigorral, mint az állva-maradást. A templomokban (nem mindenütt, de több helyen, pl. a San Pietro in Vincoliban) a templom padjai körül vannak tilalmi kordonozva, és mindenütt tilalmi táblák, hogy a lépcsőkre, peremekre nem szabad leülni. Katit elkergették a Spanyol lépcső aljában Bernini kedves süllyedő csónak-kútja körüli kőpárkányról, mert meg akarta enni a tízóraiját.
Pedig én szeretek beülni egy templomba, elővenni a zöld Michelin könyvemet, és elolvasni, amit a templomról ír, és ami a legrosszabb, nem is tudom ezt bűnös cselekedetnek érezni.
A Santa Maria in Trastevere előtt a szükőkút lépcsőin egy esőmentes vasárnap délután legalább kétszáz ember ül körben, és …. eszik. A környező bárokban beszerzett szendvicset, süteményt, fagylaltot, vagy, horribile dictu, az otthonról hozott tízórait, mint mi is.
De az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy itt a templomban bent is le szabad ülni, és szabad-nemszabad, de az ajtóban két koldus is ül a földön. És jaj egy újonnan jött harmadiknak, ha az is rész akar venni a kunyerbálásban, hangos vita, veszekedés, kis híjján tettlegesség keletkezik ilyenkor, mintegy műsort szolgáltatva a túristáknak.
Apropo koldus, van egy saját koldusunk a munkába jövet-menet. Torzomborz, ösz szakálas, ápolatlan, de nem hiszem, hogy nálam idősebb lenne, láttam többször járni is, teljesen fiatalos volt .
Azt hiszem, ez az egyik alapvető különbség a helybeli és a saját szemléletem között: nekem a ’dolce far niente’ nem, hogy örömet nem okoz, de a hideg kilel tőle. Egyébként reggeltől késő estig egy helyben ül, időnként cigarettázik, de én még soha nem láttam, hogy valaki adott volna neki valamit. (Szilveszter napján megsajnáltam, adtam neki 2 Eurót, megráztam a kezét és kívántam neki valamit. Tényleg fiatalabb nálam!) Aztán időnként fiatal férfiak is kunyerálnak (a tej-kávé arány sötétebbik feléből), meg is kérdeztem az egyiket, miért nem megy dolgozni. A szemtelen válasz: tudok neki munkát adni? De olyan volt a képe, hogy nem is csodálom, hogy nem kap könnyen.
Apropo leülés, a WC, az egy külön téma.
- a bárokban általában van kötelező kényszermegoldásként, rettentő szűk, az egyik helyen az ajtó a WC-csészébe ütközött, csak erőszakkal lehetett továbblökni, hogy be lehessen menni. Mindenütt elhanyagoltság és túlzsúfoltság, mert a nagy turistalétszámhoz kevés. Egy konkrét eset: beülünk egy kávéra, és fizetővendégségünk ellenére nem jutunk bele. Reklamációra aztán szerveztek valami segédmegoldást.
- a fizetős múzeumokban van rendes
- forgalmas helyeken (pályaudvar, metróállomás) van, de be van zárva.
Tiberisz parti sétány: platánfák szépek, alattuk sok a kosz, madárszar, és az eső nem nagyon éri, nem tudja eltakarítani. Viszont eldobált, vagy csak otthagyott sörös üvegek egészben vagy eltörve, poharak, dobozok. A fényképen látszik, ahogy adtak magukra, és pohárból itták a sört, aztán otthagyták az üveget is, a poharat is a párkányon, félig megivottan (A Tiberisz-parti sétány).
A fák gyökerei évtizedek óta felnyomják a járdát, a járda állapota borzasztó. Nem lehet nem lenézni, mert az ember azonnal felbukik. A tiberiszparti sétányt egyébként csak a turisták és a hontalanok használják.
Az esőről és a Tiberiszről még egy eset: december elején hirtelen leszakadt az ég, és óriási mennyiségű víz jött le. A Tiberisz hirtelen megtelt nyakig, ömlött-zubogot-kavargott benne a sáros víz, és hozta magával mindazt, amit el tudott mozdítani. Elég sok mindent el tudott mozdítani, mert a hajók és a kikötőhidak csak úgy tessék-lássék voltak odamadzagolva, a fényképeken látszik, hogy kikötőhidak, és egy vizibusz is elsodródott, napokig dolgoztak az elszabadításán a tűzoltók. (Tiberisz-árviz-1), (Tiberisz-árviz-2), (Tiberisz-árviz-3), (Tiberisz-árviz-4), (Árvíz után ez maradt-1), (Árvíz után ez maradt-2).
Még egy szösszenet a közparkokról. A parkokban nagyon sok helyen nő narancsfa, közelebbről megnézve ilyen. Tekintve, hogy narancsérés idején voltunk ott, hirtelen felkaptunk két-három frissen lehullott narancsot, és megkóstoltuk. Hát még ilyen rosszat nem ettetek. Savanyú és keserű volt, mint egy rossz grapefruit, és dugig tele volt maggal. Így már értem, hogy miért nem kell jobban őrizni ezeket a fákat.
Elhagyottabb parkrészeken sok hontalan húzza meg magát esernyőkből eszkábált fedél alatt.


Az emberek az utcán meg másutt…

A szembe jövő emberek: nagyon sok a pap, apáca, és valamilyen egyenruhás biztonsági ember. Valószínűleg nem felesleges elővigyázatosság, hogy ennyit kell alkalmazni. Írtam már, hogy nem múlik el szombat-vasárnap valamilyen happening nélkül a Szent Péter téren, vagy környékén. Ilyen egy jelmezes felvonulás, ahol nagyszerű zászlós akrobatamutatványokat mutatnak be, élvezet volt nézni őket. Vagy egy maratoni futóverseny indulása és célbaérkezése, vagy akár egy alkalmi tüntetés valamilyen cél érdekében.
De ilyen volt a Szilveszter-esti nyilvános, ingyenes nagy banzáj is a Kolosszeum mellett, amire az előkészületeket láttuk.
Ilyenkor megszámlálhatatlan egyenruhás terelgeti a turistákat innen-oda. Egyébként is minden nagyobb turistaforgalmú helyen jelen vannak, azt hiszem, örülnöm kellene, hogy rendet tartanak, de nem szeretem a sok egyenruhást.
Ugyanígy a követségek előtt, környékén terepruhás, géppisztolyos katonák strázsálnak, a legmeglepőbb helyeken, innen lehet tudni, hogy valami ilyen épület van a közelben.
De ez a két kategória a magas létszámozással különlegesség, minden más hely (pl. pályaudvari jegypénztár, szemetes) a takarékos gazdálkodás jegyében automatákkal van beültetve, melyek vagy működnek, vagy nem.
Az utcán mindenki cigarettázik. Aki veled szemben jön, vagy cigarettázik, vagy mobil telefonon beszél üvöltve, (nem is tudom, kell-e egyáltalán elektromos tér?), de mindenképpen rágógumit rág (Mindenki cigizik, háttérben pártújságot osztanak).
Utunk egy lányiskola előtt vezet el. Reggel tanítás előtt a nagyobb lányok még elszívnak az épület előtt egy cigarettát, mielőtt bemennek a tanításra, a kisebbeket anyuci egy puszival beküldi, utána a többi anyukával óriási tracspartikat rendeznek az épület előtt.
Aztán nagyon sokan vízszintesen vannak, a kényelmesebbje még a cipőjét is leveszi (Szieszta napközben a Domus Aurea fölött). De van, ahol kártyapartival szórakozzák magukat az urak a hét végén (Kártyaparti a parkban).
Az utcaképhez tartozik még néhány helyi jellegzetesség. A korlátokhoz láncolt, de ottfelejtett, és aztán a félig lerabolt, mad idők során enyészetnek induló biciklik (ami beleillik az általános nemtörődömségi képbe) (Ottfelejtett biciklik-1), (Ottfelejtett biciklik-2), (Ottfelejtett biciklik-3), és nekem újdonság volt a Segway névre hallgató kétkerekű, dinamikusan egyensúlyozó zseniális közlekedési eszköz (Segway-járgány-1), (Segway-járgány-2).
Végül az utcaképhez tartozik a nemtörődömség jegyében leaszfaltozott csatornafedél, a sírkőlap a Sta. Maria di Popolo-ban, amelyiknek a nyakára tették a gyóntatószéket, amin egy kicsit felkaptam a vizet, és nagyot bosszankodtam, vagy az antihuligán intelmek, és jó tanácsok több helyen a köztereken, és az egyebek.

Munkahelyen, üzletben…

A munkahelyi viszonyok először teljesen ledöbbentettek. Beléptünk a szobánkba, öt-hat teljesen üres asztal. Se fiók, vagy fiókos szekrény, de nincs is mit bele tenni. Írószer az van, amit hozol magaddal, számítógép szintén. Van szekrény, oda bezárhatod a laptopodat, ha nem akarod hazavinni. Kint csak papír marad.
Pestről hoztam gemkapcsot, tixót, marker-tollat, meg egy kis tűzőgépet, a fél épület rájár, és a legkisebb szégyenérzés nélkül használják, beleértve Roberto-t, a főnököt is. A gépet egyébként a végén neki ajándékoztam, úgy örült neki, mint egy gyerek. Három hónap után, közvetlenül Karácsony előtt megjelent egy fiatalember egy pár golyóstollal, szines markerrel, és néhány dossziéval.
Fel kellett volna adjak egy hivatalos levelet a pesti cégnek. Nagy nehezen kaptam a cégnél egy borítékot, de céges posta nincs, vigyem ki a postára. Furcsán nézhettem, mert szabadkoztak:
’Kezdetlegesek a viszonyok, a cég még csak egy éve alakult (fúzionált)’.

Az üzletek is megérik a pénzüket. (GS, nagy üzletlánc). Hosszabb ideig abban a tévhitben éltem, hogy minden vásárlásnál becsapnak, mert az akciós árukat is az eredeti áron számították. Aztán kiderült, hogy a legtöbb akciós tétel egy szűkebb körnek akciós csak, az üzlet Baráti Körének, amihez egy kártya tartozik (tessera). Ki lehet tagja? Bárki. Nosza, kiváltjuk a kártyát, azóta jobb a helyzet. Hiába, a helyismeret sok bosszúságtól megkíméli itt az embert.
De a csibészség azért be van építve a kereskedelembe. Egy kisebb, útbaeső üzletben szoktunk tejet, meg kenyeret venni hazaútban, ha nem kell nagyobb bevásárlás miatt a kicsit messzebbi GS-be menni. A polcon hatféle tej, különböző árakon kiírva. A kiírásból nem derül ki, hogy melyik a melyik. Így aztán végigpróbáltam őket, gondoltam, így kiderül. De nem: mindegyikért a legmagasabb árat számolták.
Az áruválasztékot is meg kellett szokni, mert vitathatatlanul más az összkép, mint Középeurópában. Nincs a polcon nagyon sok megszokott holmi, pl. Odol fogkrém, ezt konkrétan kerestem. Tudom, ahogy egyre délebbre jön az ember, ez változik, tavaly Délfranciaországban és Katalóniában jártunk, már ott is jól látszott a különbség. Globalizáció ide, vagy oda, itt nagyon sok nálunk ismert multi nincs jelen, vannak mások.
Meg lehet tanulni pl., hogyan kell kicselezni, hogy nincs tejföl, mert a ’fior di latte’ itt általában édes, a ’panna da cucinare’, a főzőtejszín még mindig a legjobban használható, ha lehet kapni. Nagyon sok mindent nem, vagy csak nehezen lehet beszerezni, ami az Alpoktól északra természetes. Kétkomponenses ragasztóért felhajtottam a fél várost. Legalább 10 Ferramenta üzletet végigpróbáltam, míg végül egymást ajánlva útbaigazítottak, és megtaláltam az igazit. De megjegyzem, hogy ennek kapcsán minden üzletben részletesen meg kellett beszélni, hogy mire szeretném használni, és minden kapcsolódó témát.
De ez ugyanaz a sok-kis-üzlet téma, hogy nincs egy mindent áruló OBI, vagy Praktiker. Viszont van 10 Ferramenta üzlet abban a körzetben, amit lakás és munkahely között kényelmesen el lehet érni. Bár a beszerzés így kényelmetlenebb, de nekem tulajdonképpen szimpatikus ez a kicsit konzervatív, a globalizációt visszafogó hozzáállás, a megfelelő helyismeret mellett ez is nagyon jól megszokható, csak az elején nehezebb.
Még egy jellegzetesség: nagyon szimpatikus, ahogy hangsúlyt fektetnek az olasz eredetű termékekre. A piacon vásároltam egy gyerekruhát, a kávészínű, és olaszul sem egészen hibátlanul beszélő eladó nem győzte hangsúlyozni, hogy ez nem távol-keleti, hanem olasz.

A piac, az viszont egészen más. Rögtön a pozitívummal kezdem: szeptembertől egészen Karácsonyig folyamatosan vehetek szőlőt, aranysárgás zöldet, érettet, édeset, ízeset, nagyszeműt (Zsolt és szöllő).
Mást is, de ez valami különleges, és a legalacsonyabb árkategóriában (másfél Euró egy kiló). Sajnos később aztán már nem voltak ilyen kedvezőek az árak.
A kirakott zöldségekről csináltam egy pár fényképet, az olasz nevük és áruk látszik, nem mindegyiket sikerült a szótár segítségével sem azonosítani. (Puntarelle) (Bietina) (Cikória) (Répa-retek) (Saláták) (Articsóka) (Édes kömény) (Porré) (na, ez micsoda?) .
A Saláták képen ügyes felsorolást látunk, hogy egy jó salátában milyen összetevők vannak és milyen arányban. Jónak kell lennie, ha 5 Euro kilója! Az Articsóka kép sajnos nem sikerült: a kis Carciofi tábla az alatta lévő, és a fényképről sajnos lemaradt articsókához tartozik. Nem mindet ismerjük, a Puntarelle és a Cicoria is nagyon emlékeztet a pitypangra.
Az árak általában elég magasak, ha Forintra átszámolok. Azt hittem volna, hogy narancsérés idején a friss narancsot meg lehet 1 Euróért kapni, de nem, legalacsonyabb 1.20 volt. Ez azt mutatja, hogy a terjesztő hálózat nagyon sokat rátesz, mert ez szezonfüggetlen.

Viszont ismert módon kényelmesek, nem babrálnak aprópénzzel, ezért mindig lefelé kerekítenek, nem is kicsit. A mai gépi mérlegszámla 4.19-et mutatott, 4 Eurót kértek. De a pizzásnál is, 4.60 -at fizetnék, inkább 50 centet ad vissza az ötösből, de nem keresgél. Láttam olyan olaszt!!, aki az 1-2 centes kerekítésért reklamált a megszokott ebédlő-bárunkban, először meg sem értették, hogy mit akar, majd mukk nélkül visszaadták neki a 2 centjét, de láttam az ismerős pénztárosnő arcán a döbbent értetlenséget és megvetést.

Az utunk munkába menet átvezet a piacon, ezért piacra reggel megyek (egyébként 1 órakor összepakolnak, és hazamennek, később már nincs semmi). A piacon mindig át kell szenvedni magunkat, ha nincs ott dolgunk, akkor is, elkerülni nem, mert a járdát olyan mértékben belakják az asztalokkal és a sátrakkal, hogy csak az árusok között lehet átszlalomozni.
A piac egyéként kétféle: vannak fix bódék, tipikusan az élelmiszeresek, mint az, ahol a gyümölcsöt veszem, mindig ugyanott, már ismerjük egymást. És vannak üres helyek, ahol minden reggel valaki lepakol a mikrobuszáról, felállítja az asztalát és a sátortetőt, és kirakja az árút, Ezek viszont minden nap mások. Ugyanazon a helyen, ahol átbukdácsolunk reggelente, néha zoknit árulnak, néha ruhát, néha konyhaezközt, nyilván napi helypénzt fizetnek. Olyat is láttunk, hogy valakinek össze kellett szednie az éppen kirakott holmiját, mert másé volt a hely. De az élelmiszeresek helybenlakók, nem vándorolnak. És mindenki banános dobozokban szállítja a göncét, ruhát, cipőt, konyhaeszközt, mindent.
A változékonyság hátulütője, hogy vennem kellett volna még egy ugyanolyan gyerekkardigánt, mint előző héten, és azóta mindig más árus van, pedig minden nap megnézem.
A piac egészében pozitiv, az árúsok tipikusan tejeskávé valamilyen árnyalatban barnálnak. Érdekes módon a helyhez kötöttek nem, csak a minden-nap-máshol-árusítók.

Fagylalt, bárok, vendéglők

Fagylalt: jók a fagylaltosok (ki vannak írva az árak), és a fagylalt is jó. A nagyobb turistaforgalmú helyeken sok is van belőlük, de jól is jönnek.
Ebédelni bárokba járunk. Ez is eltartott, amig megszoktam Az árak ugyanis rejtettek. Ahogy sok mindenben nem szégyenlősek, az árakat szégyellik kiírni, az emberben joggal merül fel a gyanú, hogy nem kívánják magukat ahhoz tartani. (Szégyenlős árak).
Ugyan uniós előírás, de az ártábla, ha van egyáltalán, a sarokban szerénykedik a földön, félig megfordítva. De a környéken dolgozók, akik rendszeresen járnak egy néhány helyre, már kitanulták az árakat, az idegen meg tanulja meg a saját kárán. A fénykép viszont nem dolgozó-környéken készült, hanem turista-körzetben.
Egy rövid ismertetés arról, hogy mit esznek az itteniek. Leves nincs, van prima és seconda, meg desszert. A prima legtöbbször valamilyen főtt tészta (al dente!), néha rizi-bizi. Mind a tésztába, mind a rizsbe mindig mást főtt zöldséget tesznek, és jól fűszerezik. Ha megkérdezed, mi az aznapi prima, hosszan mondja, hogy mi minden van benne, és hogyan van csinálva. Aztán megkapod, és… tészta. Különböző tésztafajták léteznek, azt hiszem, a formában van a különbség, ízre mindegy. A megszokott bárunkban, ahová főleg eleinte rendszeresen jártunk, a príma egyen-árú, 4 Euro. Ugyanennyi egy saláta is. Gyakran eszem salátát, ha már elegem van a tésztából. Ja, egy jó tészta van prima-ként, a gnocchi, az ünnep, ha éppen olyan van.
A seconda az valamilyen hús, hal, vagy sült zöldség valamilyen általad hozzáválasztott körettel. Na, hát ezeknek az árával nem lehet előre kiigazodni. A tapasztalat ugyanebben a bárban, hogy egy szelet hús is 4, a köret is 4, így ha secondát eszel, nem nagyon úszod meg 8 alatt.
Aztán van másik bár is, kicsit eltérő rendszerrel, itt lemérik a húst súlyra, meg talán a köretet is. De itt is lutri, hogy egy tányér ebéd mennyiből jön ki.
Pizza viszon tényleg népi eledel itt, és nagyon jól csinálják. Én sok korábbi rossz tapasztalat utáőn kicsit tartózkodóbb voltam a pizzával szemben, de lassan revideálnom kellett a visszafogottságomat. A harmadik hely így a pizzázó, nem pont az, amit a fénykép mutat. Belépsz, és sorszámot húzol. Nagy kijelző mutatja az éppen kiszolgált számát. Ha sorrakerülsz, megmondod, vagy megmutatod, hogy miből mennyit kérsz, lemérik, megmelegítik, és már eheted is. Itt van nemcsak pizza, bár az is jó, de lasagna, és ha jól megy, canelloni is. Nekem ízre elég egyformák, nem tudtam, ezért megkérdeztem egy kollégát, hogy mi a különbség a kettő között:
- ó, az nagy különbség, a lasagna sík tésztalapokból áll, rétegenként töltelékkel, a tetején sajt és paradicsom. A canelloni viszont összegöngyölt tészta, benne töltelékkel, a hurkák egymás mellé lefektetve, a tetejére sajt és paradicsom.
- és van különbség a töltelékekben?
- nem, az mindegy.
Hát tényleg más!

A Trastevere kedélyes hangulatú turistabóklászós hely, kevesebb műemlékkel és több kedélyes kisvendéglővel, mint a város többi része. Az árak is inkább kifizethetők. Nagyon sok ilyen kisvendéglő van, egyesek konganak az ürességtől, másokban többen vannak. Hova kell menni? Hát oda, ahol többen vannak, és lehetőleg olaszok, és nem turisták, mert azok tudják. Ezt a szabályt követtük mi is, és nem jártunk rosszul (Trastevere, kisvendéglő).
A helybeli publikum: sok nyakkendős üzletember. Megfigyeltük, ahogy a szomszéd asztaloknál hosszabban elbeszélgettek a pincérrel, vagy a tulajjal esetenként a kiválasztott ételről, az elkészítés módjáról. Ez nagyon kedves, hangulatos, ez az emberi és tárgyi környezet kirívó ellentéte a McDonalds stílusnak, mondanom sem kell, mennyire a Trastevere javára.
Itt nagyon jól megérti az ember, hogy miért járnak a német turisták olyan szívesen Olaszországba.
A nagyon sok a kis üzletet, műhelyt, kiskereskedőt valószínűleg azért sikerült a globalizáció ellenére átmenteni, mert határozott igény van rá.
Eltörött egy üveglap a szekrényemben, azt hittem, Pesten könnyebben meg tudom csináltatni. Kiderült, hogy az egyetlen ismert üveges a környékünkről kiköltözött Kispestre. Rájöttem, hogy Rómában a munkába menet az útvonalunkon három üveges is van. Egy reggeltől délutánig megcsinálta 5 Euroért a lapot, és még el is beszélgettünk az élet folyásáról (ahogy ez itt nagyon fontos!), a dolog teljesen probléma- és fájdalommentesen megoldódott..

Épületek belülről, közhivatalok…

A posta külön szám. Írtam már, hogy a bejárat zsilip-rendszerű, bent sorszámot kell húzni, nagyon tisztességes szervezés, de az ügyintézés rettentő lassú, ezért óriási tömeg van bent. Nekem egy levél feladására (annak a bizonyos levélnek) nem volt ennyi időm, visszafordultam (zsilip kifelé). A bankok is hasonlóan zsilipelnek, és az ügyintézés itt is nagyon lassú. Csak egy 500 Euróst akartam felváltani, nem volt gyors.
A reptér is megéri a pénzét, ami a tájékoztatást illeti. Viszonylag sok helyen vannak TV-k az érkező és induló járatokkal. De nem írják ki az érkezőhöz, hogy az A-B-C-D-E terminálok közül melyikre érkezik. A két legtávolabbi legalább egy kilométer. De az érkező szemével is ugyanilyen a tanácstalanság: a benti folyosórendszeren szabadon el lehet kódorogni akár a másik terminál érkezési csarnokához, azon múlk, hogy egy-egy hangadó, vagy csoport merre indul neki. Útlevél úgysincs, csomagot egyre kevesebb ember ad fel, mert külön pénzt kérnek érte, így teljesen mindegy, hogy hol megy ki a polgár.
Az olaszok általában hajlamosak a dolgok elbonyolítására. Megszerveznek valamit, ezer pontba foglalt szabályzattal, és ugyanennyi kivétellel.

Autóbusz és vonatközlekedés.

Alapjában véve nagyon jó, de nagyon bonyolult, és sok benne a bizonytalanság. Mert nemcsak a busz menetrend más hétköznap ill. ünnepnap és vasárnap, de az útvonalak is különböznek, és soha nem tudni, hogy szombat minek számít. A menetrend csak a végállomáson van kiírva, és egyébként is sok az útvonalmódosítás, kerülés mindenféle építkezés, vagy rendezvény miatt. Ezek meg teljesen szóbeliségre vannak kárhoztatva. Utazunk a megszokott 64-esünkön, átmegyünk az alagúton, és beszélgetünk. És közben félfüllel, olyan háttérzaj szerűen hallom, és utólag fogom fel, hogy valamilyen útvonalmódosítást mondtak be. A következő megállónál szinte mindenki leszáll, mi is. Átballagunk a tiberiszparti útra a következő megállóba, mert az is jó nekünk, és mit látunk, a mi buszunk is ugyanerre kanyarodott. Erre visszaszálltunk, és jó helyre vitt, mintha átszálltunk volna.
Aztán vannak ezek a turista járatok, a 115-től 125-ig számozva, kis elektromos buszok, a legsűrűbb belvárosban kanyarognak a tömött mellékutcákban, a közlekedési térképen rajta vannak. De: Kati menne a 115-tel, ki van írva a végállomáson, a Giannicolo hasában, a buszpályaudvaron, de busz hosszú várakozás után sincs. Megkérdezi, ja az egy emelettel feljebb, és kint a szabadban fordul meg, ide nem jön be. De erről semmi kiírás.
Az írásbeliség igénylése, keresése rossz beidegződés a részemről, ez itt nem fő erény. Mert ami van, az sem használható semmire.
Itt van pl. a vasúti menetrend. Az Interneten is fent van, gyönyörű honlap, beadhatod, hogy honnan hová, mikor, hogyan akarsz menni, és kiadja a lehetséges vonatokat. Ez nekünk a reptérre való jövés-menés miatt nagyon fontos volt. Gondosan felírom magamnak, kimegyek a vasúthoz, összevetem az ottani kiírással, még csak nem is emlékeztetnek egymásra. Az ő kiírásuk az igazi. Illetve, majdnem. Mert már többször előfordult, hogy egy-egy kiírt vonat kimaradt. Az, hogy késik, az nagyon gyakori, ezt általában be is mondják. És ha kimarad, hát kimarad. A polgár ne percre pontosan számítsa ki az utazási időt! Ez a késés néha egészen súlyos lehet: a minap egy kiadós eső után minden vonat késett fél órát. Megkérdeztem a pénztárost, hogy miért van.: Azt mondta, rossz állapotban vannak a pályák, már volt, hogy egy ilyen eső után teljesen lebénult a forgalom. Minden kimaradó és késő vonatnál bocsánatot kérnek. ’Ci scusiamo per il disagio’. Ez a mondat majdnem olyan sűrűn hangzik el, mint az ’allontanarsi dalla linea gialla’, lépjünk hátra a sárga vonaltól.
De a közönség is megéri a pénzét. Főleg a metrón nem várják meg, hogy mindenki leszálljon, betüremkednek a leszállók között. Azért ez Pesten nincsen.
A jegyautomaták állandóan rosszak. A pályaudvaron a 7-ig nyitva tartó pénztár félkor már zárva van, az automata a visszajáró apró helyett egy bon-t nyomtatat, amit majd valahol levásárolhatok, ha éppen nyitva van a pénztár. Persze tudom, az automata is csak ember, belőle is kifogyhat az aprópénz, a baj csak a sűrűséggel van: egyszerűen nem kezelik rendszeresen az automatát, volt olyan busz, ahol mindkét jegykezelő automata rossz volt, a hivatali kávéautomata hetekig tejeskávét köpött ki, akkor is, ha a kakaó, vagy a tea gombot nyomtuk.

És egy szubjektív zárógondolat.

Én alapvetően értem, hogy miért több a német turista Rómában, mint az olasz turista Németországban, és hogy miért több az olasz vendégmunkás Németországban mint német Olaszországban.
Sose fogok elfelejteni egy beszélgetést sok-sok évvel ezelőtt Szicíliában, egy vacsorán, ahol a munkaadónk csinos nagylányát kérdeztük, nem jön-e egyszer látogatóba az Alpok északi oldalára, azt a döbbent, csodálkozó arcot, amivel válaszolt: ’minek mennék?’

Búcsúzó